A Lélek-emelő olyan lélekemelő gondolatok, idézetek gyűjteménye, amely erőt ad a mindennapok nehézségeinek elviseléséhez és egy pozítív életszemlélet kialakításához.
Oldalunk mottója:
"Attól, hogy valaki sok bölcsességet olvas, ismer, nem válik szükségszerűen és automatikusan bölcsé.
Ahhoz meg is kell érteni, teljes mélységében azonosulni kell az adott gondolatokkal és azokat a hétköznapi életünkbe is be kell építenünk."
– Mi a helyzet a pesti kávéházakban? – kérdezte kissé rekedten a hajós, s torkát reszelte, mert a szilvapálinka forró lángja kellemesen égette nyeldeklőjét. – Milyen lehetne a helyzet? – kérdezte Ede, az irodalom barátja, mintha megtagadná a hitelt az egész világtól. – A fiatalok sportolnak, úszni és síelni járnak, s más ilyen, állítólag egészséges, gyanús dolgokat művelnek. De mi ketten, Szindbád úr, ha nem vagyok szerénytelen, mi ketten tudjuk még, hogy a fiatal költők számára az egyetlen egészséges dolog az irodalom és a kávéház. Vastörvények ezek, senki sem tagadhatja meg érvényüket büntetlenül, legkevésbé az, aki a múzsák szolgálatára felesküdött. Mintha magasugrók kormányoznák a szellem világát! Nem mondom, hogy nem jobb a tüdőnek hótalpakon csúszkálni a Svábhegyen, mint Báttaszéky úrral vitatkozni éjszakahosszat a „Csikágó"-ban! De az írónak nem az a dolga, hogy a tüdejére és a szívére vigyázzon, az írónak az a dolga, hogy a lelkére és szellemére vigyázzon, s a kávéház az a sajátos, a szó orvosi és tornatanári értelmében egyáltalán nem egészséges, de a szó irodalmi értelmében egyedül hasznos légkör, ahol az írók kissé védve vannak a világ kísértései, a hivatalnak packázásai és a pénz durvaságai ellen; tüdejük és szívük elkopik ugyan a nikotintól és a feketétől, de szellemük kivirul, s ez a legfontosabb. Nagyságod tudja még s én is tudom, amit a régi írók mind tudtak, hogy kávéház nélkül nincs irodalom. Petőfi úr nem síelni járt, hanem a „Pilvax"-ba, s Vörösmarty úr nem strandra járt, hanem az „Arany Ökör"-höz. Óriási különbségek ezek, kérem.
Márai Sándor: Szindbád hazamegy
A bukástól való félelem tönkretesz. Mindig az út közepén haladsz, sosem kockáztatsz. Nem fordulsz be a kis mellékutcába, amelyről pedig azt gondolod, hogy érdekes. Ha nem ismered az utcát, inkább maradsz az út közepén, és a kijelölt irányt követed.
Jack Lemmon
„Ha nem most, akkor mikor?" Fontos, hogy a másik segítését ne keverjük össze az önfeláldozással; attól ugyanis, hogy az ember jó önmagához, azt teszi, ami a saját vágya, még marad energiája, hogy a másikat támogassa, segítse. Nem kötelező feláldozni az életünket, de így tenni könnyebb. Milyen gyakran hangzik el emberek szájából a mondat: Én azért vagyok itt, hogy a vágyaidat beteljesítsem! – Ez nem más, mint színtiszta önfeláldozás, sőt mazochizmus. Kinek jó ez? Mit érünk azzal, ha halálunk után azt mondják rólunk, milyen jó ember volt szegény.
Bővebben: Mikor akarsz élni?
"Egy rossz kapcsolatból kimenekült ember ritkán talál magának másik társat. Nemcsak azért, mert sérült, hanem azért is, mert torz még a lelke. Hordozza még a ki nem hevert méltatlanságok nyomait. Hosszú ideig még "nem ő". Meg van nyomorítva. Rajta vannak egy rossz tekintet torzító bélyegei. Gyanakvó. Férfi- vagy nőgyűlölő. (...) Először is, föl kell dolgoznod a múltat. Ez nem csak azt jelenti, hogy a sebeknek be kell gyógyulniuk, s a léleknek ki kell hevernie a bántások fájdalmas emlékeit, de főleg meg kell vizsgálnod mennyit rontott benned az elmúlt kapcsolat. Meg kell szabadulnod egy rossz igézet hatásától. Le kell tépni azt a torz maszkot, amit egy rossz viszony rád sütött. Meg kell találnod igazi arcodat. És, főleg, vissza kell nyerned az erődet! Ez a másik fontos tapasztalat: egy lélekrontó kapcsolatban mérhetetlen sok energiát veszíthetsz. Olyan világból, ahol nem szerettek vagy rosszul, önzőn "szerettek", fáradtan kerülsz ki. Kimerülten."
Müller Péter
"De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha! Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló. Minden más elmúlhat - és el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is. De a szeretet el nem múlhat-megmarad. Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges."
Müller Péter
