„Sok múlik a nőkön is" – gondolta ilyenkor dünnyögve, tartózkodó elismeréssel a hajós. Ritka volt a nő, aki helyén állott az életben, s nemcsak az almáriomok fiókjaiban, hanem a ház lakóinak lelkében is tisztaságot és rendet tudott tartani. Az ilyen házba csak belépett az ember, s már úgy érezte, minden a helyén van. A kamra éppen olyan tömött volt jóízű és hasznos holmival, mint a háziak lelke. A béke és a türelem illata úgy úszott a szobákban, mint tavasszal a hasas zöld üvegvázákban elviruló kerti virágok szaga. Mert az élethez nemcsak virtus kellett és okosság, hanem türelem és jámbor szándék is kellett hozzá, egyfajta mosolyogva csodálkozó beletörődés, mely nélkül nincs összhang a szívekben, s a bútorok is oly sután, mérgesen, rendetlenül állanak a szobákban, mintha részt kellene venniök a háziak perpatvarában. Az ilyen házakban, ahol egy okos asszony és türelmes férfi tartott rendet, nem didergett a vendég télidőn sem, mert szilvóriumnál és a bükkfával fűtött, böffentgetve és dohogva melegítő öreg cserépkályhánál is kellemesebb meleget árasztott az a nyugalmas szívélyesség, mely szóval, mozdulattal, pillantással valahogy mindent a maga helyére tett.
Márai Sándor: Szindbád hazamegy
