Azt kérdezi mit jelent nekem a kapcsolatunk. Először furcsa volt, de izgalmas. Egy rendezvényen láttunk meg egymást. Összevillant a tekintetünk. De utána hónapokig nem történt semmi. Egyszer csak rám írt egy közösségi oldalon. Találkozhatnánk? Megihatnánk együtt egy kávét? – kérdezte. Nem kávézom, ez volt a válaszom. De kitartó volt. Akkor üdítőt, bármit, nem ez a fontos. A lényeg Te vagy! Aranyos volt, ahogy így kérlelt. Eltelt megint pár nap, mire találkoztunk.
Sokat beszélgettünk, nevettünk. Teltek a hónapok, lassan ismerkedtünk, de ezzel párhuzamosan rutinszerűbbé is vált a kapcsolat, a találkozások, és együttlétek. Számára kezdett természetessé válni, hogy vagyok, mint ahogy az ember megszokja az új kocsiját vagy új tévéjét. Nagyon szuper, jó hogy van, de már nem ujjongunk mindennap, hogy milyen jó is ez. A hiánya persze azonnal fájó űrt hagyna. Én igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, de a viszonzás lassan elkopott, és egy régi, berozsdásodott házasságra kezdett emlékeztetni a kezdeti, izgalmas, forró viszony. Volt, hogy egész este vártam a gép előtt és nem jött, pedig korábban nem feküdtünk le anélkül, hogy ne váltottunk volna néhány szót. Fájt, hogy azt éreztem, hogy már nem érdekli, hogy mi van velem. Ha valaki kimaradt este, akkor előtte szóltunk egymásnak, hogy nem leszünk, de ő evvel már nem foglalkozott. Végül kimondtam. Ki kellett mondanom a végső szót, bár nagyon fájt, hogy nem lesz nekem, hogy nem látom, nem beszélgetünk. Ő úgy érezte pofont kapott az élettől, hatalmas pofont, hogy kimondtam a végső szavakat Rádöbbent, hogy nem akar elveszíteni engem. Akkor kapott észbe, hogy mit is jelent az egész kapcsolat számára A nő ösztönösen szeret, a férfit tanítani kell arra, hogy a nőt hogyan lehet megtartani. Bár mind a két félnek sokat kell tennie azért, hogy egy kapcsolat megmaradjon, sőt hónapok, évek múltán fejlődhessen is. De végre megértette, hogy, ha így folytatja tovább elveszíthet. Fájt neki a felismerés. Lelki és fizikai fájdalmat érzett ettől. Majdnem beleroppant az érzésbe. Sokat beszélgettünk ezekben a napokban, hetekben. Még jobban megismertük egymást, talán jobban, mint az előtte eltelt két és fél évben. Megbeszéltük a problémákat, érzéseinket. Talán kezdte érteni, érezni, hogy én eddig is szerettem. De ekkor hinni, még nem igazán hitt. Fal volt körülötte, a szíve körül, nem akarta, hogy bárki is hozzáférjen. Rengeteget kellett beszélnem neki arról, hogy ez neki csak jó lesz, hogy ettől ő több lesz, sokkal jobb lesz az élete. Arról is beszéltem neki, hogy nem szabad természetesnek venni, hogy van a másik. Minden nap tenni kell azért, hogy egy kapcsolat fejlődjön. Napok, hetek múltak el, mire megértette, és rádöbbent arra, hogy igazam van. Jó érzés, ha szeretsz, de még jobb érzés, ha viszont szeretnek. A fal lassan kezdett leomolni. Azóta, hogy rádöbbent, hogy nem akar elveszíteni eltelt pár hónap. Rengeteget beszélgettünk ezalatt az idő alatt, megbeszéltük a problémákat is. Mind a ketten megváltoztunk, de én tudom, érzem, hogy ez mindkettőnknek jót tett. Annyit vagyunk együtt, amennyit csak lehet, így tudjuk mindig frissen tartani ezt a kapcsolatot. Szeretjük, segítjük egymást és minden nap tudnunk kell a másikról. Mit csinál, hogyan érez, jól van-e? Szeretjük egymást és ez hatalmas erő a mindennapokban.